Victor Hugo könyvéhez még nem volt szerencsém. Illetve a
mozi előtt el akartam olvasni, de az oldalszámok elvették a kedvem tőle, pedig
én aztán igazán szeretek olvasni.
Tom Hooper rendezésében 2012-ben már sokadjára vitték
filmre. Ebben a verzióban azonban több különlegesség is van. Zenés dráma
műfajba sorolta a port, de igazából még a musicalnél is zenésebb. Ugyanis a
musicalekben általában elhangzik pár mondat éneklés nélkül, itt viszont ez csak
néhány szó erejéig történik meg.
Különleges ebben a filmben az is, hogy a dalokat nem vették
fel stúdióban előre, hogy utána playback módszerrel rátátogjanak. Itt az
éneklés a felvétellel egy időben történt, ami nagy szabadságot adott a
színészeknek. Improvizálhattak, és sokkal jobban átélhették a szerepet. Ezt
segítette a fülükbe érkező zongorakíséret is.
A történet a 19. századi Franciaországban játszódik, főszereplője
Jean Valjean, a volt fegyenc, aki megpróbál jó útra térni, de folyton kísérti a
múltja és a megbocsátásra képtelen társadalom. A film brutálisan mutatja be az
akkori életet, nem szépít. Megismerjük a kort, a társadalmat, a kulturális
helyzetet.
A film idén három Oscar-díjat is bezsebelt. Kitüntették Anne
Hathaway-t a legjobb női mellékszereplőként. Tényleg csodálatosan játssza
Fantine-t, szerintem az egyik legérzelmesebb része a filmnek. A Gavroche-t alakító kisfiú valami ennivaló és látszik, hogy
őstehetség, Amanda Seyfried számomra nem volt kiemelkedő Cosette, de Hugh
Jackman tökéletes Jean Valjean, az eddig ismeretlen Samantha Barks pedig
szintén megindítóan játszik.
A film egyébként 160 perces, de pörögnek az események, nem
unalmas, hamar eltelik ez az idő. Zavaró, mikor egyszerre többen énekelnek, és mindannyian
mást, ilyenkor gyorsan változik a felirat, könnyű lemaradni.
Nem egy könnyű kikapcsoló mű, mély nyomot hagy, de pont
ezért úgy gondolom érdemes megnézni. Én több helyen is megkönnyeztem:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése